Adorjáni Dezső Zoltán püspök húsvéti üdvözlete

„Media vita in morte sumus“ – 
“Életünk közepette körülvesz a halál”.

A középkori ember meghatározó élettapasztalatát fejezi ki ez a régi, kö­zépkori ének. Az élet sosem volt könnyű, de talán a középkori ember életét sokkal inkább meghatározta, naponta beárnyékolta a halál kö­ze­l­ségé­nek a rémképe. Amikor a járvá­nyok, mint a “fekete-halál”, a pestis egyik napról a másikra kiragadhatták az embert az életből, amikor egy ifjú csak éppen túlélte egy csata bor­zal­mát, de már a következő háború fe­nyegette életét – nem kellett sok ma­­gyarázat hozzá, hogy az ember sa­ját félelmét hallja bele a középkori egyház énekébe. Érdekes, hogy ami­kor Luther lefordította ezt az éneket né­met nyelvre és hozzáírt további ver­seket, az ének üzenetében megfor­dította annak előjelét. Nála a köz­ponti üzenet végül nem az, hogy egész életünkben végigkísér minket a halál, hanem arról vall, hogy a ha­lál közepette is ott van az Élet. Ha úgy tetszik, “in media morte in vita sumus” – a halál közepette is élünk. Az élet, a Krisztus feltámadásában szá­munkra is felkínált és lehetővé tett örök élet átragyog a halálon át. A húsvéti örömhír igazi, ragyogó, való­ság-illatú összefoglalása is lehetne ez a gondolat.

Amikor a Krisztus halálának és feltámadásának emlékünnepére ké­szül az egyház, a feltámadás evangé­liu­mát mai napig sokféleképpen ér­­telmezzük. A hogyan vagy miként kérdéssel nem is nagyon foglal­ko­zunk, Isten titka ez. Sokkal kevésbé lé­nyeges, mint az, hogy miért, mi cél­ból támadt fel Krisztus a kereszt­re­feszítést követő harmadik napon. A cél a mi életünk, az az élet, amit Istennél, Istennel való zavartalan kö­zös­ségben élhetünk, ami túllépi a tér és idő, a végesség és mulandóság ha­tárait.

Sajátosan értelmezte a feltáma­dás csodáját Eugen Biser (1918-2014), rendszeres teológus, a funda­- mentális teológia művelője, aki egy modern keresztény misztika mellett tört pálcát. Szerinte húsvét törté­ne­té­ben nem az a hangsúlyos, hogy honnan támadt fel Krisztus – azaz, hogy a halálból támadt fel -, hanem az a lényeges, hogy “hová” támadt fel: a mi szívünkbe. Amikor így érvel, Pál apostolra hivatkozik, aki önmagáról így vall: „Többé tehát nem én élek, ha­nem Krisztus él bennem; azt az éle­tet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta ér­tem.” (Gal 2,20.) Az apostol gondo­lat­menetét követve tehát áthelyezi a fel­támadás irányát az ember lényé­nek legmélyebb belsejébe, és ezt a gon­dolatmenetet megerősíti óhajtás­ként is a keresztény gyülekezet irá­nyá­ba: „a Krisztus lakjék szívetekben a hit által. “ (Ef 3,17) Íme, a feltá­ma­dás modern keresztény misztikus értelmezése. Az első feltámadás, a hit­ben való megújulás misztikus ké­pe: az ó ember meghal és feltámad a Krisztusban megújult új ember. Biser előtt is sokan gondolkodtak hasonlóan, és sokan voltak a 20. századi keresztény gondolkodók között, akik a kereszténységben, a feltámadás ér­telmezésében is a misztikát hangsúlyozták. Paul Tillich például úgy vélekedett, hogy a misztika valamilyen eleme megtalálható minden vallásban és minden területen. Ahol ez a tapasztalat hiányzik, nem marad semmi egyéb, mint egy tanrendszer vagy egy erkölcsi iskola, de nem vallás. Karl Rahner szerint pedig a 21. század keresztény embere vagy misz­tikus lesz, vagy nem is létezik majd.

És valóban, mai társadalmunk­ban a misztika mindenféle színe­zet­ben megjelenik, az ezotériától, a ke­- leti misztikának gyakran egészséges életvitel gyakorlataiba burkolt formáin keresztül. Nem kell azonban misztikusnak lennünk ahhoz, hogy a feltámadást az élet megújulásaként értelmezzük és át is éljük. Főként, ha annak a gyülekezeteinkben megmutatkozó nyomait keressük. Mindenki megélheti az apostol által is leírt első feltámadást saját személyes életében, de a gyülekezeti életben is úgy, mint egy életet átformáló átalakulást, változást, megújulást. A halál közelsé­gé­nek megtapasztalását követően, ami nem kell kizárólag testi halál le­gyen, az Élet merőben új fényben mu­tatkozik meg, mintha minden át­vál­tozott volna. Más a lényeges, sok addig fontosnak vélt dolog jelentéktelenné válik. Ha egy súlyos beteg­ség­ből felgyógyulunk, ha egy bal­- esetet túlélünk, ha a család épségét fenyegető vihar után mégis együtt ma­radunk, ha életünk egy zsákut­cá­jából sikerül új útra találnunk, és ak­kor is, ha kísértések között bennünk megszólaló kételkedést követően is­mét hiszünk: új élet támad. Mosta­ná­ban gyülekezeteinket a számszerű csökkenéstől, a zsugorodástól félt­jük, hiszen kevés gyermek születik, és sokan külföldre mennek szeren­csét próbálni, és egyre kevesebben imádkozunk együtt a templomokban. Lelkipásztorok, felelős egyházi ve­ze­tők nem tekinthetünk el az ebben a jelenségben fenyegető veszély fe­lett. De az igazi fenyegetése gyüle­ke­zeteinknek, ha meszelt sírokká vál­nak, ha élettelenné válnak, ha már nem árad belőlük a Feltámadottal való élő közösség jó illata.

Egyszer valaki azt mondta ne­kem: Ha nincsenek terveid a jövőre néz­ve, akkor máris halott vagy. És milyen igaza volt. Ha nincs jövő­ké­pünk, akkor az életünk nem egyéb, mint monoton, egyhangú gyaloglás a biztos megsemmisülés, a meghalás felé. Ha gyülekezeteinknek nincs Krisztusban gyökerező jövőképük, akkor a számszerű apadást máris megelőzi a lélekben való haldoklás. Eb­ből az apátiából ráz fel bennünket húsvét örömhíre. Nem csupán a kö­vet­kező nemzedékre nézve, nem csak erdélyi evangélikus gyüle­keze­teink néhány következő évtizedére nézve, hanem az örökkévalóság felől nézve: van jövőnk, van tervünk, van életünk Krisztusban, aki értünk meg­halt a kereszten és harmadnapon ér­tünk feltámadt a sírból. Ezért a hal­dok­lás közepette is, a halál torkában is hisszük: körülvesz az Élet.

Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke