Az öröm különleges matematikája – angyalváró beszélgetés az ötgyermekes Koszta családdal

Nem terveztek nagycsaládot, aztán a gyermekek szépen sorban „jelentkeztek”, és így elfogadták azt, hogy a teremtésben munkatársai lehetnek a Jóistennek – mondta Koszta Enikő és István, mindketten evangélikus-lutheránus lelkészek Brassóban és öt különböző korú gyermek szülei. December 23-án látogattuk meg otthonukban, ahol éppen a család legkisebb sarja, a hároméves Rózi születésnapjának ünneplésére készülődtek. Rebeka és Ilona (Sziszi) már középiskolás, István (Pisti) hetedikes, Árpika másodikos – szüleikkel együtt ők is elmondták: miért szeretik, hogy nagy a családjuk. Angyalváró beszélgetés következik egy vidám kis közösséggel, amelyben az örömnek különleges matematikája van.

A karácsony különleges számotokra, mert közvetlenül Szenteste napja előtt született legkisebb lányotok, Rózi. Hogyan éltétek meg a születés csodáját együtt, Enikő, milyen volt az a három évvel ezelőtti karácsony?

Rózi az ötödik gyermekünk, aki december 23-án született, úgyhogy három évvel ezelőtt a Szentestét kettesben töltöttük a szülészet egyik termében. Elénekeltem neki a Mennyből az angyalt. Érdekes volt mindamellett is, hogy másnap már hazaengedtek, tehát karácsony első napján már itthon voltunk: Rózit „kagylóstól” betettük a karácsonyfa alá, mindenki körbeállta és csodáltuk, mert valóban ajándék volt családnak. Isten megadta, hogy úgy tudjunk örülni neki, mintha az első gyermekünk lenne. Tudom, hogy sokak számára ez érthetetlen, de pont azzal az örömmel vettük körül. Sőt, többszörös örömmel vártuk, mert a szűk család hat tagja rajongta őt körül. Tudtuk, hogy karácsony táján érkezik majd, de a napot nem, mert természetes szülésem volt. Végül 23-a lett, szép karácsonyunk volt. István, te mindeközben itthon a család többi tagját „menedzselted”. Nehéz volt megbirkózni ezzel a kihívással? Volt-e a segítséged ebben? Ha jól emlékszem, a feleségem néhány nappal a szülés előtt már bevonult a szülészetre – de amúgy az összes többi alkalommal is megelőztük a szaladást, rohangálást. Úgyhogy ő már két napja bent volt, így mi is felkészültünk lelkileg, meg aztán volt egy kis rutinunk is. Telefonon tartottuk a kapcsolatot végig, bentlétük alatt, itthon meg mindenki a maga módján készülődött, hogy Rózit „meghozza az angyal”. Mindenki izgatottan várta őket haza, de telefonbeszélgetéseket is, amelyek ezt megelőzték.

És aztán lett egy elég rendes internet-számlánk is, mert a feleségem youtube-ozgatott, hogy gyorsabban teljen az idő. Tény az, hogy mi itthon álldogáltunk egyik lábunkról a másikra, vártuk, hogy megszülessen Rózi, a telefonom folyton ott volt a párnám mellett, tartottam a kapcsolatot a főnővérrel, aki a szülésnél segítkezett. Anyósom segített itthon, rendezte a konyhai teendőket, a takarítást, a lányaim meg a fiaim pedig a keze alá dolgoztak. Ez a karácsonyunk több volt a megszokott ünnepnél, mert a megszokott ajándékok mellé érkezett egy másik is, amely lélegzett és visszamosolygott. Minden gyermekem esetében emlékszem, hogy milyen autóval hoztam ki a szülészetről, hogy egyedül vagy a család valamelyik tagjával mentünk értük. De én csak most mondhattam azt, hogy érettebben viszonyultunk az egészhez, mert Rebeka és Sziszi születésekor még egy kicsit bizonytalanok voltunk. Most meg nemcsak a szuszpansz volt, hanem pontosan tudtuk, hogy mire várhatunk.

Egy ekkora család, gondolom, teljesen szabályos közösségként működik, amelyben feladatok is vannak. Rebeka, elmondanád, hogyan néz ki ez a munkamegosztás?

Mi, a nagyobbak egyre több dolgot csinálunk, egyre több mindenben segítünk a ház körül. A fiúknál még megvan az, hogy csak a saját dolgaikat teszik el, a mások dolgai nem az övék, így azokat nem. Mi Sziszivel (Ilonával) már tudjuk azt, hogy nemcsak a saját dolgainkat kell rendbe raknunk, hanem a többiekét is azért, hogy anyunak segíthessünk minél többször, minél gyakrabban. De apu is sokszor megszólít, hogy „segítsetek anyátoknak”. Anyu nem nagyon szokott szólni, ő csak dolgozik csendben, de apu viszont igen.

Karácsonykor pedig mindig jön valamelyik nagymamánk segíteni, mert anyunak és apunak a templomban kell szolgálniuk, nagyon szorgos időszakuk ez. Ilyenkor nagy családi takarítások szoktak itthon lezajlani, a nagyszülők meg sütnek-főznek, és mi is besegítünk egy-egy kalács elkészítésében. A fiúk meg csak élvezik az életet, többnyire játszanak Rózival… Mondjuk, Pisti egyre többet segít, mert ugye mi Sziszivel lassan kirepülünk majd a családi fészekből, és neki kell majd átvennie az irányítást, mert ő lesz a legnagyobb gyermek a háznál.

Ilona, te nagyon szeretsz kisgyermekekkel foglalkozni, és nemcsak a kisebb testvéreiddel, hanem az idegen kisgyermekekkel is. Nem nehéz szót értened a picikkel, van-e erre saját stratégiád?

Mivel ilyen sokan vagyunk és van három kisebb testvérem, elég jó sok tapasztalatot szereztem az évek során. Alig tízéves voltam, amikor Árpika megszületett és rengeteget foglalkoztam vele. Amikor ő született, akkor jöttem rá igazából, hogy mennyire szeretek kisgyermekekkel foglalkozni, és hogy nekem nagyon megy ez az egész. Amikor meg Rózi született, elmondhatom, hogy elég nehéz karácsonyunk volt, mert édesanyám nagyon sok mindent szokott csinálni ünnepekkor itthon, és akkor Rebekával rá kellett jönnünk, hogy milyen nehéz is nélküle – ellátni a testvéreinket és foglalkozni velük.

Betekinthettünk abban, hogyan működik közösségként a nagycsalád, azonban azt sem felejthetjük el, hogy ti mindketten lelkészek vagyok, a brassói evangélikus-lutheránus egyházközséget vezetitek, itt tevékenykedtek. A szórványban ráadásul az egyháznak is más szerepe van a már megszokottak mellett. István, hogyan látod az egyházközség elsődleges feladatát, küldetését?

Hát, elsődleges szerepe a felekezeten belül egy bizonyos földrajzi helyen élő közösségnek egyfelől az intézménybe, másfelől a lelki közösségbe való szervezése. És úgy gondolom, hogy egy ilyen közösségben akkor van rend és minden a maga helyén, ha nem elsősorban intézményként, gazdasági létesítményként működik, hanem a lelkiség vezeti.

Az egyház az Istentől való és azért, hogy az emberekben a lelki egyensúlyt megtartsa, ezáltal váljon lelki közösséggé. Ezen belül a papság feladata az – mert minket is eskü köt, akár a az orvosokat,  és hat éven keresztül minket arra képeztek ki és neveltek –, hogy az egyházközség tagjaira úgy tekintsen, mint a saját családtagjaira. Persze az nem egy könnyű feladat, hogy az ember a vérrokonai mellett a lelki rokonai között is úgy tevékenykedjen, hogy gyakorta ott még több időt tölt, mint amennyit a családjával. Ez így volt előző szolgálati helyemen, Krizbán is, és így van ez most Brassóban is. Szerencsém van azzal, hogy a feleségem is szolgál, és mindemellett a családunkban a feladatokból ő veszi ki a nagyobb részt, állandóan a gyermekekkel van. Én meg a gyülekezetben tevékenykedtem többet, ami persze nem jelenti azt, hogy másodlagos a családom, de mindkettőre kell legyen elegendő időm. És a gyermekeinkben is tudatosítottuk azt, hogy milyen fontos szerepet tölt be az életünkben az egyház. A Jóisten, amikor az embert teremtette, közösségben képzelte őt el, amelyben azt is meghatározta, hogy mit jelentsen a rend. Én meg úgy gondolom, hogy ez a családban is így van: az Ő mindenható, gondviselő szeretete működteti a dolgokat. Ha pedig az ember jól megvan a családjában, akkor a munkáját is élvezettel végzi, már nem nyűg az egész, hanem következetes kötelességtudat, hivatás.

Enikő, te foglalkozol a parókia körüli közösségi tevékenységekkel, emiatt ennek a beszélgetésnek az időpontját sem volt könnyű egyeztetnünk… Mondd el, kérlek, hogy melyek ezek a tevékenységek, amelyek év közben is zajlanak.

December nagyon zsúfolt hónap az egyház életében is, több szolgálat van ilyenkor a rendes alkalmak mellett. Ezen kívül játszóházat is vezetünk, néptánccsoportok működnek itt, valamint a Mátka népdalcsoport – ez utóbbival advent idején minden vasárnap felléptünk valahol, meghívtak ide-oda, azt is mondhatom, hogy „turnén” voltunk.

A teljes interjú a Maszol honlapján olvasható