Én vagyok az életnek kenyere – Laetare vasárnap – Jn 6,47-51

Keresztény testvéreim. Egyszerre két örömhír van ebben a mai felolvasott igében: az egyik az, hogy, aki hisz, annak örök élete van, a másik pedig, hogy Jézus az élet kenyere. Miért van nekünk mai keresztényeknek szükségünk ezekre az örömhírekre, hogyan befolyásolják, hogyan avatkoznak be ezek az igék a mi mindennapi, hétköznapi életünkbe? Az öröm az, ami jól esik, amitől jól érzem magam, amikor úgy érzem minden a helyén van és én is a helyemen vagyok, még akkor is, ha a környezetem háborog. Jézussal találkozni öröm. Mert helyre tesz dolgokat a lelkemben és a helyemre állít. Ezért öröm őt hallgatni.

Sokszor hallom azt, hogy én megtérnék, keresztény hívő életet élnék, de először szeretnék kapni valamit az élettől. Pedig Jézus, nem valamit ad az életből, hanem az életet, az örök életet, magát. Úgy gondolják, hogy az örömhöz be kell szerezni, meg kell kaparintani valamit. Élményeket, dolgokat, tárgyakat, lehetőségeket. Először egy nagyon fontos dologról hallunk. Aki hisz, annak örök élete van. Ez azt is jelenti, hogy, aki nem hisz, az elveszett, nincs örök élete, nincs bűneire bocsánat, nincs új élete, vagyis olyan állapotba jut, amikor már Isten feledkezik meg róla? Istennek már nincs mondanivalója az ilyen embernek? Nem tudjuk ezt elképzelni, milyen szörnyű lehet, ha Isten valakiről megfeledkezik, amikor már nem engedi a megtérés lehetőségét. Ilyenekről is olvasunk az Újszövetségben, akik számára már nem volt mondanivalója Istennek. Gondoljunk csak Heródesre, Pilátusra, a zsidó főpapokra.Vannak, akiket nem érdekel, mi lesz velük holnap, vagy haláluk után, akik jól érzik magukat ebben a bizonytalanságban. Ezzel szemben felkínál egy lehetőséget, a hitet, melyen keresztül mi is részesei lehetünk az örök életnek. A biztonság, a bizonytalansággal szemben. Hogyan kínálja? A kulcszó a kegyelem. A kegyelem elfogadása eredményezi a hitet. Emlékezzünk a feltámadás utáni eseményekre. A tanítványoknak hinniük kellett volna, de ők bezárkóztak. Zűrzavar, forrongás volt odakinn az ajtón kívül. Tamás egyenesen tagadott: nem hiszem! És mit tett Jézus? Megállt középen. Ő szereti, ha őt engedjük középre az életünkben. Azt mondta: békesség néktek. Nem azt, hogy nem hittetek, elhagytatok, Tamás te megtagadtál, hanem a kegyelem szavával köszönti őket. Megdorgálja őket? Nem. Helyreigazítja. A kegyelem szavával, hogy hinni tudjanak. A zsidók zúgolódtak, miközben Jézus az előbb felolvasott szavakat mondotta. A zúgolódás, értetlenkedés, kételkedés, lebecsmérlés közepette mondja ki a kegyelem szavait: én vagyok. Majd kimondja a Gecsemáné kertben, is, amikor keresik. Az zúgolódó zsidókat is helyreigazítja. Azok a mannáról beszélnek, ami az Istentől szállott alá. Jézus helyreigazítja őket. Helyére teszi, hogy a manna az ő előképe. Tetsvérek tekintünk-e úgy Isten szavára, mint a mennyei kenyérre? Szedegetünk-e belőle minden reggel, hogy belső emberünket tápláljuk? Mikor is kapta a választott nép a mannát? Amikor zúgolódott Isten ellen. „Mannaesőt hullatott rájuk eledelül, mennyei gabonát adott nekik, Isteni kenyeret evett mindenki, eledelt küldött, hogy jóllakjanak.” (Zsolt.78,24-25.)  Isten válasza a zúgolódásra a kegyelem volt. Az odafordulás. Az ember zúgolódása nem állította meg Isten kegyelmét, szeretetét. De Isten kegyelme megállítja a zúgolodásunkat. Ez böjti örömünk forrása ma.

 Sokszor mi emberek lemondunk az életről, megfutamodunk, nem merjük vállalni a kihívásokat, az akadályok láttán megrémülünk, sokszor kicsiny hitünk miatt, sokszor lemondunk a jövőnkről, kilátástalannak, reménytelennek látjuk, lemondunk családunkról, annak jövőjéről, a házassági kapcsolatokról, annak szentségéről, a hitéletünkről, nyugdíjas éveinkről, valósággal életellenesen gondolkodunk és viszonyulunk dolgokhoz, lehetőségekhez, nem pedig úgy, mint bizakodó, hívő keresztények, akik tudatában vannak annak, hogy az ő Uruk, a Jézus Krisztus minden napon velük van, a világ végezetéig. Ha ezt az igét elfogadjuk, és magunkat hívő keresztényeknek tartjuk, akkor miért van így, miért vannak ezek a hézagok, ürességek, hitgyengeségek a mi életünkben? Tudjuk, az örök élet, már ebben a földi életben elkezdődik, már ebben az életben a hit gyümölcseiben elkezdődik Isten országának megvalósulása. Hordozzuk imádságban ezeket a kérdéseket ezen a böjti vasárnapon. Azért történnek ezek, azért érzünk így, mert baj van a belső emberünkkel. Erőre és gyógyulásra van szüksége a belső emberünknek. Hagyjuk, hogy az áldott orvos szava, kegyelmet közvetítő szava meggyógyítson.

A másik örömhír, az, hogy Jézus az élet kenyere. A kenyér, amit minden nap kérünk a mi Mennyei Atyánktól, szükséges a mindennapi erőnléthez, munkálkodáshoz, egyszóval az élethez. Nélküle nincs erőnk. A kenyér ugyanakkor a legegyszerűbb táplálék, mindenki hozzájuthat, mindenkinek jár belőle, nem luxuscikk, nem ritkaság. Ezért azonosítja magát Jézus az élet kenyerével. A léleknek is szüksége van táplálékra, nap, mint nap, még akkor is, ha nem hisszük, ha elhanyagoljuk a lélek táplálását, a lelki kenyeret. Mennyi lehetőséget kínál a világ, hogy lelkünket mindenféle tetszetős, látványos, csábító dologgal tápláljuk, a lelki kenyér helyett. Sóvároghat a lélek a szerencsejátékra, az alkoholra, hűtlensére, hazugságra, ravaszságra, káromkodásra, melyeket, ha nem kap meg éhezik, nyugtalannak érzi magát belső emberünk. Megadunk annyi mindent a léleknek, szórakozást, jó bort kényelmet, utazást, jó ételeket. Ezeknek a fogyasztása nem vezet sehová, noha édes, szeretjük, nehezen vonjuk meg magunktól és lelkünk csapkod, nekem ez nem kell, nem tudok jóllakni ezekkel, nekem békességre van szükségem, békességre Istennel.

 Ha valaki eszik ebből a kenyérből, az örökké él. Szól Jézus önmagáról, mint az élet kenyeréről. Hogyan ehetünk ebből a kenyérből? Természetesen nem szó szerint, hiszen Jézus testét a sírba helyezték, harmadnapon feltámadott, és felment a mennyekbe. Senki nem evett és ivott az ő testéből és véréből ilyen értelemben. Akkor hát hogyan? Az úrvacsora kenyerében és borában, a felénk jövő Jézus Krisztust ismerhetjük fel. Az utolsó vacsorán mondja Jézus: vegyétek és egyétek, ez az én testem, igyatok ebből mindnyájan, ez az én vérem. Az úrvacsora szentsége valóban nekünk keresztényeknek étel és ital, ami táplálja a bennünk levő új embert. Ugyanakkor közösségbe hoz Jézussal. Ezért igyekezünk, hogy haldokló testvérünk még magához vegye a szent jegyeket a halálos ágyon, hogy közösségbe legyen Krisztussal.

Csakhogy miért van az, hogy annyian úrvacsoráznak, magukhoz veszik az élet kenyerét, és üdvösségünk kelyhét, hogy megerősítsék örök életüket, és életükből mégis hiányzik a Krisztussal való közösség? Nincs gyümölcstermés, nincs eredménye, hiszen a benne levő élet a gyümölcsökben mutatkozik meg, sőt az ellenkezője látszik. Ha nincs belső emberünk, mit tápláljon az életnek kenyere? Erről beszél itt Jézus, Ő életet akar adni, aztán ezt az életet táplálni, fenntartani.

Hogyan adja nekünk testét és vérét? Erről olvasunk az utolsó versben: mert a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem. Nyilvánvaló, hogy a kereszthalálról van szó. Ő adja oda a testét áldozatul az egész világért. Ott folyt ki a vér, ami nélkül nincs bűnbocsánat. Ezt jelenti tehát testét enni és vérét inni, hogy elfogadom az érettem is hozott áldozatot, hogy eltörölte az én bűneimet is, teljesen az övé vagyok. Jelenti, hogy naponta belőle élek, hogy az ő igéjével táplálkozom. Mert, amikor olvasom az igét, akor nemcsak olvasok róla, hanem befogadom, az igében a Szentíráson kerestül Ő nyilatkozik meg, adja önmagát eledelül, táplálja a belső emberemet, hogy az ő erejével végezhessem mindennapi munkámat.

Azt is el kell mondanunk erről a kenyérről, hogy sokszor fekete ez a kenyér, sokszor pedig fehér. Sokszor ítél bennünket, figyelmeztet mulasztásainkra, figyelmeztet bűneinkre, fenyeget, nyugtalanít az ige, belső emberünket, lelkiismeretünket. Manapság már nem nagyon esznek fekete kenyeret. Különösen a fiatalok, vannak olyanok, akik azt sem tudják micsoda. A mai ember nehezen, vagy egyáltalán nem fogadja el a bírálatot, a figyelmeztetést, és, ha valaki azt meri neki mondani „bűnös vagy”, legyint. Nem szeretjük a fekete kenyeret, pedig ez is Jézus, aki ítél. És ott a fehér kenyér, amit minden ember örömmel, hálaadással fogad. A kegyelem, az örök üdvösség ígérete. Manapság viszont ez megszokottá válik, fel sem tűnik, hogy az a kenyér fehér, amit nap, mint nap eszünk. Ahogyan a mindennapi kenyér táplál bennünket, hogy munkálkodni tudjunk a hétköznapokban, úgy táplál Isten Igéje, hogy az Ő országának megvalósulásán munkálkodhassunk.

Öröm a böjtben. Ez a mai vasárnapnak az üzenete. Járja át szívünket az öröm, hogy kegyelemből, hit által üdvösségünk és örök életünk van. Táplálja belső emberünket Jézus szava. Adjon erőt a hétköznapokban is. Ámen

Horváth Csaba

Oltszakadát