Karácsony – Forgács rovat

Úgy emlékszem, minden valamire való, akarom mondani emlékezetes karácsony havazással kezdődött. Az öregek azt mondják, a régi világban a félméteres hó nem volt ritkaság még városon sem, valami olyasmi volt, ami hozzátartozott a karácsonyi készülődéshez, mint a beiglisütés, vagy a karácsonyfa díszítés. Elengedhetetlen része volt ez a karácsonynak, mintha az emberi készülődés mellett egy mennyei hozzájárulás is lett volna az ünnephez, ami teljessé teszi az emberek boldogságát. Egy ilyen havas téli estére és is emlékszem. A mikulás-ünnepély zajlott éppen akkor az óvodában. Talán négy, vagy öt éves lehettem. Hazafelé menet, a tél hideg illata, a kéményekből alászoruló füst teljesen magával ragadott. Már nem is gondoltam vissza az ünnepélyre, az énekekre, a mikulásra, aki úgy cammogott be a pislogó óvodások közé, mintha Mózes jött volna le a Sínai hegyről, kezében az isteni parancslatokkal. Mindez már egyáltalán nem volt fontos, amikor az óvoda vaskapuja becsukódott mögöttünk. Útban hazafele, a havazásban észrevettem, hogy az egyre vastagodó hóréteget egy szánkónyom barázdálja át. A vöröses nátriumgőz-lámpák fényében nagyon romantikusnak, titokzatosnak, hogy azt ne mondjam misztikusnak tűnt az egész. Egy szánkónyom. Vajon honnan jön, hová tart, ki lehet ez a titokzatos vándor? Mindjárt meg is kérdeztem apámat, hogy kié az a szánkónyom? Azt mondta, hogy az a Mikulásé, most nemrég hajtott el itt a csilingelő szarvasokkal, és valószínű, hogy már otthon tölti az előszobába kikészített csizmámat. Ez az emlék a mai napig elevenen él bennem, és az azt követő is, amikor a templomban a betlehemi történetet hallva megelevenedett előttem a három napkeletei bölcs. Derékig érő hóban baktattak, hatalmas fehér szakállal, nyomukban, szarvasok húzta szán, talán épp az, amit akkor este láttam. Hazafelé menet nagyon izgatott voltam. Vajon mit hozott nekem az angyal vagy a kisjézusa? Ekkor még nem igazán voltam tisztában avval, hogy melyik is hozza az ajándékot. Ez a metafizikai kérdés akkor nagyon egyszerűen oldódott meg. Valami fehér ruhás, babaarcú lény, szárnyakkal, vagy a nélkül egy egész halom ajándékot hoz a mennyből a gyerekeknek. Hogy az a fehér ruhás, babaarcú lény angyal volt-e vagy kisjézuska, az egyáltalán nem volt fontos, a lényeg, hogy a mennyből jöjjön. Mert azt nem is mertem volna feltételezni, hogy az angyal elmegy a boltba és bevásárol az ajándékokból. Ez túl profán lett volna. Hazaérve, szokásomhoz híven, előbb vacsoráztunk, vagy mindenesetre vártunk. Az öregek beszélgettek, megvitatták a templomban elhangzott szavalatokat, régi karácsonyokról beszéltek, amikor még a kisjézus is nagyon szegény volt. Számomra valóságos kín volt az a része az estének, ez a várakozás, mintha időhúzás lenne, semmint meghitt angyalvárás. És mindenképpen látni akartam az angyalkát, ahogy beszáll az ablakon és valami mennyei dalt dudorászva, kipakolja az ajándékokat. Legszívesebben bementem volna a másik szobába, ahová vártuk, de nem engedtek. Csak az ajtó üvegablakán kukucskálhattam be, de sötétségen kívül semmit sem láttam. Azt mondták, nem jött még meg. Még egyszer benéztem, hátha mégis. . .  – Tényleg nem jött az angyal – állapítottam meg szomorúan, és akkor pontosan emlékszem, mit éreztem. Azt hittem, minden elveszett, hozzám nem jön az angyal. . . soha többet. . . biztos megharagudott rám. Egy négyéves gyerek, akihez már sohasem jön az angyal, ennél szomorúbb, elkeserítőbb dolog nincs a világon. Az öregek egymásra mosolyogtak. Én meg azon gondolkodtam, hogyan lehet ez, hiszen még a szánnyomokat is láttam, itt kell lennie. Avval nyugtatgattam magam, hogy rengeteg hozzám hasonló gyerek várja az angyalkát, és bizonyára nem győzi hozni az ajándékokat. Ezért késik. Minden bizonnyal ez lehet az oka. Közben megvacsoráztunk. Evés alatt feszülten füleltem, nem hallom-e az ablak kinyílását, a szárnyak pihe-puha csapkodását? De semmi. Vacsora után végül apám kinyitotta a szobaajtót és felkapcsolta a villanyt. A fény szétszóródott a szobában, s a fénycső meggyulladását apró kattanás kísérte. Mintha egy mini ősrobbanás játszódott volna le a szobában, úgy szóródott szét a világosság s vele együtt egy új, transzcendens világ volt megszületőben bennem. Lenyűgöző volt a karácsonyfa, tele csillogó üveggömbökkel, harangocskákkal, amik pulzálva világítottak. A fa alatt nagy halom ajándék. Nem tudom pontosan, mi volt ekkor az első gondolatom, de mindenesetre sajnáltam, hogy nem láttam az angyalt. Talán ha jobban odafigyeltem volna, ha nem türelmetlenkedem, ha nem sürgetem, akkor megengedi, hogy egy picit lássam, vagy csak egy icipicit a szárnyából, hogy megbizonyosodjak arról, valóban ő járt nálam. A “Csendes éj”-t énekeltük, mert az olyan felemelő, olyan megható, bensőséges, pontosabban meghitt. Ének közben csak a karácsonyfa pislogó fénye igyekezett ritmust tartani énekünkkel, lobogása a betlehemi jászol fényére emlékeztetett mindannyiunkat. Az öregek szipogtak a meghatódottságtól, elhunyt szeretteik jutottak eszünkbe, akik hajdanában felejthetetlen karácsonyokat szereztek nekik. Valóban alkalmas pillanat ilyenkor rájuk emlékezni, a régiekre, akik már soha nem jönnek vissza közénk, de evvel együtt számomra valóságos volt, hogy a betlehemi kisjézus most ott van közöttünk. A falak istállófallá változtak az ide-oda táncoló gyertyafényben, a fenyőillat szalmaillattá változott, s a roló részén bekukucskáló hold betlehemi csillagoknak tűnt egy szempillantásnyira. Mindezek közepén ott aludt a kisjézus, akinek hatalma volt közöttünk megjelenni, és magával hozta szeretteinket is, akikre gondoltunk. Ez valódi ajándék volt. A jókívánságok után ismét körbeültük az asztalt, süteményt ettünk, ajándékokat bontogattunk. Egyszer csak apám felállt és a szekrény tetején lévő karácsonyi kaktuszra mutatott. – Látod, milyen szépen kinyílt a kaktusz? Nem értettem, mi van ebben olyan különleges. Miért olyan fontos, hogy az a cserepes virág – mert számomra nem volt más – pont karácsony estére kinyílt. Csak később értettem meg, mit jelent. Megfigyeltem, hogy a cserép mindig ugyanabban a helyzetben van, soha nincs elforgatva. Még takarítás alkalmával sem nagyon bolygatta apám, mindig gondosan visszafordította úgy, ahogy volt, négyujjnyira a könyvespolctól, északnyugat felé. Ezt én mindig csodáltam és másképp nem is tudom nevezni, mint hétköznapi ember metafizikája. Igen, ez az, amikor az ember meglátja a mindennapokban a világmindenséget, a pillanatot, ami a rohanó ember számára csak pillanat marad, de annak, aki észreveszi, annak egy egész világ feltárul. Pontosan ez történt a karácsonyi kaktusz kinyílásakor is. Kinyílt a virág, és vele együtt az ég is, hogy alászállhasson a kisjézusra, hogy ajándékokat csempésszen azok szívébe, akik szintén kinyílnak. Azóta sok idő eltelt, és minden karácsonyeste várom a kisjézuskát, várom, hogy megnyíljon az ég, és izgatottan nézzek be a sötét szobába, hátha rajtakapom az angyalkát, ahogy éppen kiröppen az ablakon. Bevallom, egyszer sem sikerült látnom, bármennyire is szerettem volna, de minden szenteste virágot hozott a karácsonyi kaktusz, négyujjnyira a könyvespolctól, északnyugat felé.

                                             —————————————————————–