Keresztelő János bizonyságtétele – Jn 1, 19-28 – Advent 4. vasárnapja

Keresztény testvérek. A felolvasott bibliai résznek az újszövetség szerkesztője ezt a címet adta: Keresztelő János bizonyságtétele. Mit jelent az, hogy bizonyságot tenni? Sokszor elhangzik az igehirdetésekben is, hogy „nekünk ma élő keresztényeknek bizonyságot kell tennünk Jézus Krisztusról”. Elsősorban azt jelenti, hogy beszélni. Úgy, ahogyan Keresztelő János példájából látjuk. Akkor vallott és nem tagadott. Mondja az írás. Vagyis nyíltan, nem szégyellve, szemlesütve, morogva, megilletődve beszélni arról, hogy hogyan tapasztaltam meg Isten hatalmát az én egyéni életemben. Ezt jelenti a bizonyságtevés elsősorban. Kiről tudok bizonyságot tenni? Arról, akit ismerek. Akit személyesen ismerek, nem azt akiről valamit hallottam, vagy valami kósza híreket kaptam róla. Ismerem azt, akiről bizonyságot teszek. Beszélek valakinek egy jó autószerelőről. Akinek baja van a kocsiának, annak nem elég hallgatni engem, hanem el kell mennie hozzá, elmondani, milyen rendellenességeket tapasztalt az autóján, főleg azt, hogy mi nem működik és bíznia kell abban, hogy ez az általam ajánlott jó autószerelő majd megjavítja. Amikor ezt megtapasztalja, már ő is elmondja egy másik embernek, hogy volt egy jó szerelőnél, aki segített rajta, orvosolta a baját és így megjavult az autója, folytatódhat az élet. Emlékszünk, hogyan szólították a tanítványok Jézust? Mester. El lehet mondani, hogy mi nem működik életünk gépezetében. Elfogyott az üzemanyag, a lelkesedés, a hit, a szeretet és a remény, hogy be van fékezve az egész élet, nem akar mozdulni sem előre, sem hátra, nem vagyok ura a kormánynak, félresiklott, felborult, stb.

A másik jelentése, az, hogy továbbadom azt, amit én megtapasztaltam. Azt az örömet, amit egy igehirdetés jelentett valamikor az életemben, azt az örömet, amin keresztül a jövőbe tekintek, amit a Szentírásból merítek. Hiszen Keresztelő János is Ézsaiás próféta szavait adja tovább, az ő bizonyságtételét folytatja. Tovább kell adni a jó hírt, az evangéliumot. Bizonyítékom van arra, hogy amit hallottam, az igaz, velem is megtörtént, átéltem, vagyis éld át te is, tapasztald meg. Mit? Isten jóságát, kegyelmét, szeretetét, szabadítását.

De térjünk vissza az igéhez! Azzal kezdődik, hogy papokat és lévitákat küldtek Jánoshoz, hogy megkérdezzék: Ki vagy te? Vagyis, Jeruzsálemben, a fővárosban volt igény a Messiásra, az evangéliumra, a megváltóra. Ez az egyik központi üzenete a mai igének. Tudakozódtak az emberek, az előkelőségek, a főpapok, a vallási vezetők, mert foglalkoztatta őket a halál utáni élet, az Isten velük való terve, a megváltás kérdése. Ezért válaszokra volt szükségük. Tanult embereket küldtek ehhez az egyszerű, teveszőr ruhát viselő és erdei mézet evő emberhez, mert azt hitték, ő a Krisztus, a felkent, aki elveszi a világ bűneit. Van-e ma igény az evangéliumra? A mai zűrzavaros világban? Ha az elmúlt évekre tekintünk vissza, akkor úgy érezzük, nincs. De ha csak a magyar líceum diákjaira gondolok, akkor azt kell mondanom van igény. Sokszor olyan bírálóan gondolunk a fiatalokra, akiket nem érdekel semmi, akik nem találják a helyüket a világban, de ezek a fiatalok érdeklődnek Jézus Krisztus evangéliuma iránt, hiszen számos konfirmandus és vallásórás van közöttünk most is. Amikor azt a hírt hallom, hogy a líceumi vallásórákra a fiatalok szívesen mennek, akkor meglepődöm. Nem hittem volna, hogy ilyen is van. Hogy nemcsak olyan fiatal van, aki a rockkoncerten van, vagy a diszkókban, kocsmákban keresi a választ, a megoldást az életére, hanem olyan is, aki a vallásban, aki a Szentírásban keresi.  Nem kell mindjárt tömegekre gondolni, de a lényeg az, hogy van igény. Nem tesz említést az írás arról, hogy szám szerint hányan voltak, akik kimentek a Jordánhoz, hogy megkeresztelkedjenek, hogy életüket megváltoztassák, hogy másképp szemléljék az életet, a világot, sem pedig arról nincs statisztikai kimutatás, hogy hányan igényelték a Messiást Jeruzsálemben.  De felfigyeltek, hogy valami hatalmas dolog van ott, tudtak dönteni Isten mellet. Erre az igényre nekünk nem szabad legyintenünk. Bele kell kapszkodnunk, lehetőséget kell adjunk, biztosítsunk, hogy fiataljaink tovább fejlődjenek a hitben is, az Isten szerinti életben is.

Aki keresi Istent, aki kapcsolatban van Istennel, az nem tud hallgatni az ő tetteiről. János sem hallgatott. Nem rejtette véka alá azt, amit tudott. Nem azt válaszolta én Keresztelő János vagyok, Zakariás és Erzsébet gyermeke és az egyenes utcában lakunk, hanem azt, hogy kiáltó hang vagyok a pusztában. Nem arról beszélt, hogy ő emberileg kicsoda, hanem, hogy Isten kezében micsoda, milyen eszköz, milyen Istentől kapott feladata van. Útkészítő vagyok. Hírdetem annak eljövetelét, akit annyira vártok. A puszta az istenellenes erők lakhelye, a mindenkori istenellenes hatalmak területe, az ateizmus, a közöny, az igenélküliség jelképe. Ebbe a környezetbe volt kiáltó hang. A pusztába kiáltó hang első hallásra hiábavalóságot juttat eszünkbe. Hiszen senki sincs, aki meghallja. A mai világban is annyi hang, annyi oldalról jön az információ, vajon ezt a hangot meghaljuk-e?

Keresztelő Jánosról azt is megtudjuk ebből az igéből, hogy keresztelt. Mit jelentett az a keresztség, amit egy másik helyen az evangélium úgy említ, mint a János keresztsége? Azt, hogy azok az emberek, akik tudatában voltak bűnösségüknek megkeresztelkedtek, külső jellel is kimutatták azt, hogy behódolnak annak, aki képes a bűnöket eltörölni, elmosni. A megújult, megtisztitott élet jelképe. Én vízzel keresztelek. Mondja János. De eljön, aki még ennél is többet fog cselekedni, aki lélekkel keresztel. Aki elküld benneteket szolgálatra, aki nemcsak a megtérésre hívja fel a figyelmet, aki az életét adja értetek. Ez is benne van ebben a mondatban.

Ő az, aki közöttetek áll, akit ti nem ismertek. Feleli János az írástudó papoknak és lévitáknak, akik az írást, a törvény, a prófétákat ismerték, de Jézust nem. Ők valamélyik prófétát várták vissza. Közöttetek áll. Nem közöttetek fog állni, vagy közöttetek állt, valamikor a múltban, hanem most a jelenben áll közöttetek. Hányszor gondolunk vissza úgy a gyerekkorunkra, hogy akkor könnyű volt hinni. Akkor minden más volt! Vagy a jövőre, majd, ha öreg leszek, ha lesz időm, akkor elmegyek a templomba, akkor aktív gyülekezeti tag leszek én is, de addig van még idő. Pedig közöttetek áll, akit kerestek. Nem a konfirmációs emléklapon valahol a fiók mélyén, nem is egy sírkereszten, hanem közöttetek. Nem szól az ige arról, hogy ezek a tudakozók, kérdezők megtértek volna, hallgattak volna a bizonyságtevésre. Elmentek és többet nem tudunk róluk. Hányan vannak, akik betérnek a templomba, meghallgatják az igehirdetést, mert tudakozódni jöttek, érdekelte őket felszínesen, de aztán eltávoztak, és nem tudunk semmit róluk? Dönteni már nem mertek, ahogy a farizeusok sem keresztelkedtek meg János által.

Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János keresztelt. Ezeknek a mondatoknak nem sok jelentőséget tulajdonítunk. Ilyenkorra már elkalandozik a figyelmünk, már a perselypénzt keressük a zsebünkben, pedig ennek a látszólag semmitmondó mondatnak komoly üzenete van. Van egy hely, ahol János keresztelt. Ahol meg lehet keresztelkedni, ahol meg lehet a bűnöket bánni, ahol le lehet tenni a bűnös múltat, ahol új életet lehet kezdeni, meg lehet térni. Tud-e ez a templom, ez az imaház ilyen hellyé válni? Úgy tudunk-e ide eljönni, mint azok, akik Jánoshoz mentek, hogy megkeresztelje? Ha igen, akkor tedd le régi életedet, és kezdj új életet, menj el te is új emberként! Megújított emberként.

                                                                                                           Ámen

Horváth Csaba,

Oltszakadát