Látták az én szemeim… – Lk 2, 25-30 – Karácsony u. 1. vasárnap

Keresztény testvérek! Közeledik az év vége, ilyenkor az ember valami fura nyugtalanságot, félelmet érez a szívében. Megint eltelt egy év, megint öregebbek lettünk, közelebb kerültünk a halálhoz. Főleg itt az oltszakadáti templomban, ahol szigorú ülésrend van. Változik a helyem, s ha egy bizonyos padba kerülök, onnan már csak a temető következik. Mondják sokan. De figyeljünk arra is, hogy az ülésrend változásával az oltárhoz kerülök egyre közelebb, az értem meghalt Krisztushoz, aki így vígasztal: Még ma velem leszel a Paradicsomban. Ott a helyed. Vajon mit hoz ez az új esztendő? Ezt a nyugtalanságot a nagy szilveszteri mulatságok hangos zenebonával, petárdahanggal akarják csillapítani, feledtetni az emberekkel, hogy ne gondoljanak az élet mulandóságára. S ugyanakkor az emberből kinevelik, kitörölik azt, hogy az elmúlásra, a halálra készülni kell. Őseink erre komolyan, buzgón készültek. Lásd Simeon. Vagy a zsoltáros, aki így imádkozik: „taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk”. Ebben a szorongásban  Isten Igéje fontos üzenettel bátorít bennünket, és nem csak bátorít, hanem figyelmeztet is.

Simeon a Lélek indítására ment el a templomba, hogy meglássa a gyermek Jézust. Az Úr dicsőségét. Simeon neve azt jelenti: engedelmes, szófogadó. Nem csak elneveztek akkoriban embereket, hanem az Úrtól kapott nevük volt. Például Zakariásnak azt mondja az Úr, nevezd a gyermeket Jánosnak. Nem csak hallgatott az Úrra, hanem engedelmes is volt. Lehetett volna makacs, engedetlen, önfejű is. De nem. Lehet, hogy megszokásból, kényszerből, félelemből, vagy komoly szándékkal jöttél el ma a templomba, hidd el te is a Lélek indítására jöttél el. A Szentlélek mindig jól vezet, mindig a Jézussal való találkozásra vezet. Itt van közöttünk, a róla szóló igében, énekekben, a közösségben és az imádságban. Találkozhatunk vele. Ez a vezetés a hétköznapokban is velünk marad, munkálkodik. Simeon tudott várni. Izráel reménysége Jézus. Őt várta. Várni….Annyi mindent várunk. Várunk, hogy valami megváltozzon, vagy valaki megváltozzon. Simeon Izráel vígasztalását várta. Ki is a vígasztaló? Az énekeskönyv megadja a választ: a Szentlélek. Magához vette a gyermeket. Mint mi az Úrvacsorában Krisztus testét és vérét. Látható módon. Ezt követte az áldás, a dicsőítés. Csak akkor tudom Istent szívből áldani és dicsőíteni, ha láttam Őt az igében. Mennyei látással mehetsz ma el a templomból. Isten meg akarja változtatni az eddigi szemléletmódodat.

És a másik mondanivalója ennek az igének, az a bizonyságtevés, ami minden úrvacsora osztásos istentisztelet végén elhangzik: mert meglátták szemeim üdvösségedet, amelyet elkészítettél. Mennyivel jobb Jézust meglátni előbb, mint a halált. Szörnyű dolog lehet előbb a halált meglátni és azután Jézust, mert Isten jelenlétébe állít bennünket, Isten ítélőszéke elé állít, és mi lesz ott velem, ha sohasem láttam Jézust? Milyen sok ember van, aki nem akarja, és nem is látja meg Jézust, sokszor csak a saját temetésén elhangzó igehírdetésben hallaná, de akkor már késő. „Elhoztak elém a keresztelőmedencéhez, hogy elpecsételjelek téged, hogy neveden szólítsalak és azt mondjam, enyém vagy, zörgettem a szíved ajtaján és nem volt hely benne a számomra”. Milyen szemrehányóak lesznek majd Jézus szavai akkor! Sohasem vettem komolyan, amit a templomban hallottam, vagy a templomot sem vettem komolyan. Élni még csak lehet Jézus nélkül, de meghalni semmiképpen. Látták  az én szemeim… Mennyivel többet láttunk mi, mint Simeon ezelőtt kétezer évvel?! Ő csak a gyermek Jézust láthatta, de mi láthattuk a golgotai keresztet, meg a húsvéti feltámadást, hallhattuk a szavát, „Én vagyok a feltámadás és az élet, ha valaki hisz énbennem, ha meghal is él”. Akarod-e te is a szíveddel, a  lelkeddel, a hiteddel látni Jézust? Hogy a Lélek által vezetett életed legyen? Nem sodródó tengeren hánykolódó hajóhoz hasonló élet. Bár adná Isten, hogy valamennyien meglássuk őt, még mielőtt meghalnánk! „Mert nem az hal meg, aki öreg, hanem aki a soron van”. Szokták mondani.

Látták az én szemeim üdvösségedet. Az az ember, aki az üdvösséget komolyan veszi, komolyan tudja venni az életet is. Aki komolyan veszi a halál utáni életet, komolyan veszi a halál előttit is. Az tudja, hogy a halállal az élet kiteljesedik, akkor érdemes ebben az életben, szenvedni, segíteni másokon, szolgálni, mert akkor van értelme mindennek. Bele tudom-e nevelni az utánam következő nemzedékbe ezt, meg tudom-e nekik magyarázni, hogy csak akkor tudom komolyan venni ezt az életet, ha az üdvösséget is komolyan veszem? Fontosnak látja a gyermekem, az unokám az üdvösséget, vagy csak nevet rajta, legyint és elfelejti. Hogyan tudja az életet komolyan venni akkor, ha az üdvösségre legyint, ha Jézus Krisztusra legyint, ha nem akarja Simeonnal együtt mondani, hogy látták az én szemeim az üdvösségédet? Mit csinálnak majd akkor, amikor rádöbbennek, hogy a legfontosabbat elmulasztották, elszalasztották?  Mire tekintenek ezek a fiatalok, később, ha megöregszenek? Mert nem igaz az, hogy ha valaki elléháskodta az életét, akkor majd idős korára leesik a hályog a szeméről és meglátja az üdvösséget, felismeri Jézus Krisztust.

Most már érthető, miért olyan fontos az ajtónyitás az Úr előtt, miért lenne fontos az imádság az iskolában, mennyire más lenne, mennyivel komolyabb lenne a munkához való hozzáállás?

Komoly figyelmeztetés ez az ige mindannyiunk számára. Isten arra adta az időt, hogy megtérjünk hozzá. Ha múlik az idő, ha fogy az idő, akkor sürget, hogy egyre kevesebb idő van a hozzá fordulásra. Az örökkévalóságban már nem lesz idő. Ott Istennél leszünk, nincs szükség az időre. Erre tekintett Simeon, amikor meglátta az Üdvözítőt, és erre tekintve bizakodva, boldog kimúlásban volt része. Elégedetten távozott ebből az életből, mert tudta, hogy akit ebben az életben meglátott, az fogja odaát is várni.

Ámen.

Horváth Csaba