Mózes elhívatása – 2 Móz 3,1-14 – Vízkereszt u. 3. vasárnap

Keresztény testvérek. Ismerős nekünk Mózes története, akit édesanyja kosárba helyezett és a Nílus folyó vizébe tett, hogy megmeneküljön a haláltól, aki végül a fáraó udvarába kerül és onnan el kell meneküljön, mivel megöl egy egyiptomi férfit. Innen kezdődik a felolvasott ige, amikor a menekülő Mózes Midián földjén letelepszik, megnősül, családot alapít és távol az egyptomi városok zajától, távol a civilizációtól juhokat, bárányokat legeltet. Az egyiptomiak szemében utált foglalkozás volt. Megvetették emiatt. De ugyanakkor Mózes képzett, tanult ember is volt, negyven évet tartózkodott Egyiptomban, kitanulta az egyiptomi tudomány legjavát. Egyiptom minden tudományában képzett ember.

Ahhoz, hogy a mai igének üzenetével azonosuljunk és ne csak egy vallásórás emlékkel maradjunk, gondoljunk vissza kicsit az előzményekre. Isten népének egyiptomi fogságára. Isten 450 évig hallgatott. És az ő népe 450 évig húzza a robotmunkát, lefelé néz a vályogra, a pocsolyába és vele hallgat. Vele hallgat az Istenével. Van még egy ilyen jelenet az Újszövetségben is. Jézus feltámadása után a csalódott tanítványokat meginti, szemükre veti kicsinyhitűségüket és a tanítványok hallgatnak. És Jézus is hallgat. Testvérek, volt-e ilyen hallgatás az életünkben? Olyan időszakok, évek, vagy talán maga az egész élet úgy telt el, hogy Isten hallgatott? Talán most is szemlesütve nézed a cipőd orrát, és arra gondolsz: engem sohasem szólított meg Isten, sohasem éreztem jelenlétét, csak szokásból, illemből, neveltetésem folytán járok templomba, de az életemben Isten csak hallgatott. Vajon meddig hallgat még? Ugyanúgy nézel lefelé, mint a fogságban lévő nép, és ugyanúgy hallgatsz Vele együtt. Ebben a hallgatásban ott van a múlt, a fáraó szava, a mindenkori hatalom szava, a gyermekgyilkosságot elrendelő király szava, aki azt akarja, amit minden hatalom akar: a másik halála, engem emel föl.  A másik tűnjön el, olvadjon be és én emelkedjek fel. Hallottátok már ezt a hangot testvérek? Ismerős nektek ez a hang? Itt a kisebbségben, a szórványban, ahol a beolvadás óriási méreteket ölt? Ahol a magyar ember szava lassan, de biztosan beolvad, mert egy másik hang erősebb, egy másik nyelv akar fölibénk kerülni. A fáraó a fiúgyermekekkel számol. A lányok életben maradhatnak, majd férjhez adjuk az egyiptomiakhoz és szülnek nekünk gyermekeket, nem nekik. Hallod ezt a hangot ebben a hallgatásban? Isten hallgat és mi vele hallgatunk. Kicsit szégyelljük is magunkat, bólogatunk, aztán megvonjuk a vállunkat és megmagyarázzuk, először magunknak, majd Istennek: ez van, nincs mit tenni….A történet, amire emlékszel a pusztulásra ítélt közegben játszódik. El akarnak pusztítani egy népet, egy gyermeket. A körümények szorítanak. A gyékénykosár a vízen úszik, alatta a halál mélysége, a nád vésztjóslóan susog, valaki, egy édesanya kezét tördelve aggódik: mi lesz vele. A héten a Székelyföldön jártunk. Az útmenti árusok portékái között sok gyékényből font dolgot láttunk. Lábtörlőket, tárolókat, miegyebet. Közel menve a gyékénykosarakhoz azt figyeltem meg, hogy az a titka, hogy a gyékény szálakat keresztbe teszik. Kereszteket formálnak és így válik az egész megtartó szerkezetté. Így alakul ki a gyékény ládányi élettér, amit kibélelünk a szívünk szeretetével, az Isten szeretetével. Amikor gyermekeink kivándorolnak külföldre, falvaink néptelenekké válnak, jusson eszünkbe, kereszteket hordozó és formáló egyház és gyülekezetek vagyunk. De ebben ott vannak az Isten szeretetét tovább adó imádságaink. Evvel béleljük ki ezt a gyékénykosarat, amiben szeretteinket biztonságban tudjuk a messzi távolban is, mert amíg érzi az Isten szeretetének bélését, addig a világ zajló vize, a korszellem, a divat hullámai nem törnek be a kosárba, az élettérbe. A történet azonban nem áll itt meg. Figyeljük meg a folytatást. Az előzmények előkészítették a szívünket.

Egy töréssel indul az ige. A palotából, a fáraó udvarából a pusztába kerül Mózes, úgy is mondhatnánk, hogy Egyiptom iskolájából Isten iskolájába kerül. Emberileg nézve Mózes taníttatása befejeződött Egyiptomban, de Isten számára csak most kezdődött. Valamennyien rendelkezünk iskolával, taníttattak, ki többett, ki kevesebbet, de Isten is kirendelt bennünket a pusztába. Régen a puszta a megpróbáltatás helye és ideje, évei voltak. A katonaság volt, a bánya, a kőolajkitermelés, a Duna-csatorna, a Duna-delta, mindig azt emlegették: „majd, ha katona leszel megtudod, megtanulod, akkor majd nem válogatsz, megeszed az ételt,stb”. Az a hely és állapot volt, amikor az ember büszkesége megtörik, porba hullik. Isten iskolájában, a pusztában megtörik az emberi gőg, amikor az ember nem mondja:tudok én magamra vigyázni és másnap úgy kell kivágni egy fának ment autóból, amikor nem mondja, hogy mit nekem az Isten, s egy betegség ágyba veri. Sok ilyen puszta, iskola van az életünkben. Mózesnek meg kellett tanulnia, hogy amit a világ nyújthat az értéktelen Isten szemében.

Távol van Egyiptom lármájától, az üzleti élet kavargásától, nyugtalanságától, zűrzavarától Nincs csillogás, nincs rohanás az arany után, a pénz utáni hajsza megszűnt. Nem gyönyörködik és nem homályosul el a szem a gyönyörtől és nem fuvalkodik fel a szív a büszkeségtől. Nem ócsárolják és nem dícsérik az embert. Egyedül Istenre tud figyelni. Ezeket a mondatokat hallva vajon nem kérdezzük-e meg magunktól: vajon van-e ilyen hely az én életemben? Megmutattam az ilyen helyet gyermekemnek, unokámnak, férjemnek, feleségemnek, ahol Istennel lehetek, kivonulva a világtól, hallgatni az Ő tanítását, vajon a templom tud ilyen hellyé válni, tudok-e úgy ülni hogy Isten iskolájának padjában ülök, mert az Isten tanítani, vezetni akar?

Egy nagy látványosság zavarja meg a legeltetésbe belefásult Mózest. Az égő csipkebokor. Sok mindent látott Mózes egyptom földjén. Építészeti csodákat, utolérhetetlen mezőgazdaságot, tudományt, zenét, de ilyet még nem. Egy olyan csipkebokrot, ami ég, de nem emészti meg a láng. Az gyékényláda és a Nílus vize az előzményekben, ahol Isten a tenyerén hordozta az életet. Az életet mentő Istent láttuk és látta Mózes, itt pedig a tűz. Mindkettőben ott az Isten. Mert a mi Istenünk megemésztő tűz. Olvassuk a Zsidókhoz írott levél 12, 29-ben. Isten megmutatja magát Mózesnek. Miért tűz formájában jelenik meg, miért nem éget, pusztít ez a tűz? Tűz, ami világít a sötétben, de emészt, éget is, elégeti bennünk azt, ami sérti Isten szentségét. A tűz mindent önmagává, tűzzé alakít.

Isten látja népének nyomorúságát, hallja panaszait, siránkozásait. Bemutatkozik Mózesnek:én vagyok Ábrahám, Izsák és Jákob Istene. A generációkon keresztül kijelentett Isten nem mondja azt, nem kérdi, hogy mit csinált az én népem, fejlődött-e valamit Ábrahám óta, tettek-e valamit azóta, hogy kiérdemeljék a szabadulást? Nem kérdi tetőled sem, hogy fiatal korod óta tettéle-e valamit, hogy megszabadítson a magány, a halálfélelem, a betegség félelmétől! Nem von számadásra most. Hanem lát, és kiszabadít. Nem azért, mert megérdemled, hanem, mert fontos vagy neki, mert szeret. Isten ki akarja szabadítani népét az egyiptomi fogságból, ahol kényszermunkán vannak, dolgoznak, robotolnak. A munka az Isten és a szívük közé ékelődött és így már nem jelent értéket. Hányszor és hányszor veszítette el Isten jelenléte a komolyságát, csak azért, mert dolgoztunk, vasárnap is, a munka komolyabb, mint a közöttünk megjelenő szabadító Isten. Hogy hívják Istent? Bemutatkozik. A Vagyok küldött engem hozzátok. Vagyok, aki Vagyok. A meg nem tért ember számára érthetetlen ez. A fáraó előtt Isten nem így mutatkozik be, ott ezt mondja a héberek Istene vagyok. A Vagyok a néppel való közösséget jelent. A velem való közösséget. Jézus hozza közel hozzánk, amikor azt mondja: én vagyok az életnek kenye, az út igazság és az élet, a világ világossága, a feltámadás és az élet, a juhok ajtaja, stb. A megtért, Isten kezébe letett szív így látja Istent. Bármire szüksége van, Isten azt mondja én vagyok, a békesség, a szeretet, a megnyugvás, az étel, az ital. De figyeljük meg hogyan viselkednek azok, akik nem akarnak hallani róla. János ev.9,58-59 ből olvasom:Monda nekik Jézus:mielőtt Ábrahám lett, én vagyok. Köveket ragadának azért, hogy reá hajigálják, Jézus pedig elrejtőzék…Kövekkel akarják Jézust megdobálni. A testben megjelent Istent. A kövek a mi szívünk, sokszor megkövesedett, dobogni nem akaró, nem tudó szívünk. Isten mégis szól: itt vagyok. Halljuk meg a szabadító szót, és kijövünk a fogságból. Új életet kezdhetünk. Vele. Láthatjuk, hogy a hallgatást maga Isten töri meg. Nem akarja, hogy ma úgy menj haza: ez is megvolt, voltam a templomban és kész. Új kezdetet akar a te életedben. A megszólítás után új járás következik. Mózes életében is, majd később Pál apostol életében is, akit a damaszkuszi úton szólít meg és küld új útra. Az élet szava győz ebben a történetben. Nem a fáraóé. Az Ő szavával indulj a hétköznapokba vissza. Ne félj a tűztől, ami téged éget kívülről, sem a benned égő tűztől, ami oly sokszor belülről emészti életedet. Isten ott van a hallgatásban, a csendben, a tűzben is. A válaszodtól függ a jövőd. Mit válaszolt Mózes Isten megszólító szavára? Imhol vagyok. Válaszold te is: Itt vagyok Uram.  Ámen

Horváth Csaba