Pethes János: Melanchton élete

Míg a tudósok a vallás dolgaiban vitatkoztak, a fejedelmeknek is akadt elég dolguk. A császár a francia és olasz háborúval volt elfoglalva; a katolikus fejedelmek dr. Eck sürgetésére megalakították a dessaui szövetséget; a protestáns fejedelmek erről értesülvén, Torgauban szövetkeztek egymással. Ez nem volt elég. A pápa megsokallta a császár győzelmeit, félni kezdett tőle, s szövetkezett a francia királlyal és a török szultánnal. A császárt a pápa szövetkezésének híre megdöbbentette. Németországban meg napról-napra azt várták: mikor tör ki már a harc a dessaui és a torgaui szövetség között.

Így álltak a dolgok, mikor Ferdinánd a speieri birodalmi gyűlést (1526. jún. 25.) a császár helyett megnyitotta. Az evangélikus rendeket e zavart politikai viszonyok annyira felbátorították, hogy nyíltan az evangéliumi egyház híveinek vallották magukat. Mikor arról volt szó, hogy a Wormsban hozott határozatot, mely Luthert és híveit birodalmi átokkal sújtotta, érvényesítsék, ezt határozottan visszautasították. A vallásra vonatkozólag kimondották, hogy a jövő zsinatig minden rend úgy éljen a vallás dolgaiban, hogy a felelősséget Isten és a császár előtt elvállalhassa.

Károly császárnak külellenségeivel szemben nagy szüksége volt a protestánsok pénzére és zsoldosaira, s így a speieri nyilatkozatot hallgatólag elismerte, s az evangélium híveinek elnyomását alkalmasabb időkre halasztotta. Most hamarosan összegyűjtöttek mintegy 11 000 emberből álló, kalandra és zsákmányra leső sereget, s azt Olaszországba vezették. E sereg az olasz városokat egymás után elfoglalta, s mindenfelé rabolt és zsarolt. Rómát (1527. máj. 6.) bevette, feldúlta és kirabolta. A pápát, bíbornokokat kigúnyolták, s Luthert kikiáltották pápának. Az Angyalvárba szorult pápa segélyére most egy francia hadsereg sietett, az angolok is megígérték, hogy segítik a franciákat. A császár seregei most egymás után veszítették el a csatákat. Erre Károly 1529-ben békét kötött a pápával, amelynek értelmében Kelemen császárrá koronázza Károlyt; Károly pedig kiirtja a német eretnekeket.

Ily körülmények között nyílt meg a (második) speieri birodalmi gyűlés (1529). Luther birodalmi átok alatt volt. A fejedelmet Melanchton kísérte el a gyűlésre. Melanchton már kezdetben panaszkodik, mennyi megvetésnek, mennyi gyalázatnak van kitéve. A fejedelmek hajlandók volnának ugyan a békére, de a gyűlésben vannak közemberek is, ezek túlkiabálják a fejedelmeket. A katolikus többség keresztülvitte, hogy a speieri (első) gyűlés (1526.) határozatai, miután sok félreértésre szolgáltattak alkalmat, megszüntettessenek. E helyett azt határozták:„Akik eddig a wormsi ediktumhoz tartották magukat, ezután is mellette maradjanak, akik eddig az újításokkal éltek, élhetnek velük ezután is, de Jézus Krisztus igazi testének és vérének legnagyobb tiszteletre méltó szentsége ellen ne prédikáljanak, a mise olvasásában s hallgatásában senkit meg ne gátoljanak; a papokat javaikban és jogaikban ne háborgassák, a vitás tantételeket ne fejtegessék; Zwingli híveit s az újrakeresztelőket ne tűrjék meg.” Erre az evangélikus rendek kijelentették: nem engedhetik meg, hogy lelkiismeretbeli dolgokban a többség leszavazza őket. Különben is ezek az ügyek nem a birodalmi gyűlés, hanem a közzsinat elé tartoznak. A katolikus többség ez ellenvetést nem vette figyelembe, hanem (ápr. 19-én) kimondotta a birodalmi gyűlés határozatát. Az evangélikus rendek e végzés ellen ünnepélyesen tiltakoztak. Kijelentették, hogy az első speieri gyűlés végzéséhez ragaszkodnak. A császárnak minden egyéb dolgokban készek engedelmeskedni, de azokban, melyek az Istentiszteletre, az ember lelki üdvére és boldogságára tartoznak, csupán Istennek engedelmeskednek. Erről a tiltakozásáról (protestatio); melyet az evangélikus rendek aláírtak, nevezték el az evangéliumi vallás követőit protestánsoknak. A protestációt a gyűlés elhagyása előtt még fellebbezéssel (appellatio) egészítették ki. Fellebbezték pedig ügyüket egy szabad zsinathoz, a császárhoz, ezekhez a dolgokhoz értő részrehajlatlan keresztyén bíróhoz.

Melanchtont nem elégítette ki a protestánsok magatartása. Azt állította: minden másként történt volna, ha egyéb dolgokban engedékenyebbek lettek volna. Talán már itt létrejön a protestáns rendek szövetsége, ha Melanchton és a többi tudósok nem azt vallják, hogy Isten igéjét nem szabad világi fegyverekkel védelmezni. Később is (1530. márc.), mikor a választófejedelem aziránt kérdezte meg: szabad-e a császárnak ellenállani, ha igazságtalanul erőszakhoz folyamodik?

Melanchton nézete ez volt: az igazságtalanságot türelemmel kell viselni, és a felsőbbség ellen fegyvert fogni nem szabad; mert senki sem lehet bíró a maga ügyében. Aztán rámutatott a szomorú következményekre, amik ebből származhatnak, s mivel különösen Zwingli követői voltak azok, akik a császár ellen való szövetséget sürgették, Melanchton azt mondta erre: hiszen maga Zwingli nyíltan a császár ellen izgatja a népet, s lelkészeik azt hirdetik: a pór-lázadás javára szolgált ügyüknek. Én azt hiszem – így folytatja tovább Melanchton – nem keresztyénies dolog egyik embernek a másikat szerencsétlenségbe sodorni. Krisztus maga sem akarta, hogy az apostoloknak, bár vele voltak, bármi bajuk essék. Ám bánjék a császár alattvalóival úgy, amint akar; ha rendezni akarja az egyházi ügyeket, hát rendezze. Akik az evangéliumot vallják, ha kell, inkább szenvedjenek meggyőződésükért, mintsem feljebbvalóik ellen felkeljenek.

Bár Zwingliékről így nyilatkozott, azért mégis ellene szegült annak, hogy az úrvacsorájáról való nézetüket kárhoztassák, mert úgymond, azokat, akiket ez az ügy érdekel, még nem hallgatták ki eléggé. Oecolampadiushoz írt levelében azonban elítélte azt a nézetet, mintha Krisztus teste és vére csak jelképileg lenne jelen az úrvacsorájában. Ezért ellenezte azt is, hogy Luther követői a strassburgiakkal vagy a zwingliánusokkal a császár és a katolikusok ellen szövetkezzenek.

Hesseni Fülöp szerette volna a Luther és Zwingli követői közötti szakadást kiegyenlíteni. 1529. október havában együttes tanácskozásra hívta meg a két fél híveit Marburgba. Melanchton is elment ide, de szereplése csak arra szorítkozott, hogy előzetesen beszélgetett az úrvacsora feletti tanról is Oecolampadiussal, de a nyilvános tárgyalásban a vitatkozást jó részben Lutherre bízta.

E tárgyalásokon való szótlanságát annál inkább megértjük, ha tudjuk, hogy ebben az évben családját súlyos veszteségek érték. Júliusban meghalt édesanyja; augusztus 27-én pedig György nevű kedves fiacskája, ki két éves kora dacára máris szép reményekre jogosította az apát.

A politikai helyzet újra tisztulni kezdett. A császárnak a pápával kötött békéjét csakhamar követte a francia királlyal megkötött cambray-i béke, amelyben a francia király arra vállalkozott, hogy a császárt a törökök és az „eretnekek” ellen segíti. De dacára e békekötéseknek Károly mégis szorult helyzetben volt, mert a törökök mind-mind jobban előre nyomultak. Elhatározta tehát, hogy birodalmi gyűlést tart, egyrészt azért, hogy a török ellen segítséget nyerjen, másrészt pedig hogy a pápának tett ígéretéhez képest „az egyháztól elpártoltakat vagy visszatérítse, vagy ha ez nem sikerül, megbosszulja a gyalázatot, amelyet Krisztuson ejtettek.”

János választófejedelem 1530. március 14-én tudatta a wittenbergi teológusokkal, hogy a császár a birodalmi gyűlést Ágostába összehívta. Meghagyta nekik, hagyjanak fel minden más munkával, és készítsék el az evangéliumi hit alaptanait, hogy ezeket a birodalmi gyűlésnek be lehessen mutatni. Aztán úgy intézzék ügyeiket, hogy vele elmehessenek a gyűlésre.

Luther, Melanchton, Jonas, Bugenhagen elkészülvén a kívánt munkálattal, Torgauban bemutatták a fejedelemnek. Bugenhagen innen visszatért Wittenbergbe, a többiek pedig a fejedelem és udvari papja, Spalatin kíséretében Kóburgon át Ágostába indultak. Luthert Kóburgban hagyták, mert attól féltek, hogy hajlíthatatlansága folytán a békés kiegyenlítést lehetetlenné teszi.

Még a császár meg sem érkezett, a súrlódások már is megkezdődtek. A protestáns fejedelmek papok s teológusok kíséretében jöttek, s a papok szorgalmasan prédikáltak, s beszédeikben bizony sokszor olyan dolgokat is mondtak, ami az ellenkező nézetűeknek nemigen volt ínyükre. A császár bevonulása még csak elment valahogy, de már a következő napon az úrnapi körmenetről a császár határozott parancsa ellenére is elmaradtak a protestáns rendek, majd a pápa követe iránti szokásos tiszteletet tagadták meg. A császár nagyon megharagudott.

Melanchton nem volt megelégedve a torgaui cikkek szövegezésével, s már Kóburgban hozzáfogott átdolgozásukhoz. Alig érkeztek meg Ágostába, máris jelentette Luthernek, hogy az előszóval készen van. Ha lehet, maga viszi el, ha azonban a választófejedelem nem engedi eltávozni, elküldi valakitől. Ígéretét be is váltotta, éspedig rövid időn, mert május 2-án értek Ágostába, s május 11-én már küldte a munkálatot. Melanchton apológiának nevezte a nagy lelkiismeretességgel kidolgozott munkálatot, jóllehet meg volt győződve, hogy ez inkább vallástétel. A választó fejedelem maga is kérte Luthert: nézze át, s esetleg tegyen rajta javítást. Luther azt felelte vissza: „Nekem ez a munkálat a maga egészében tetszik; nem tudok rajta se javítani, se változtatni. Nem is illenék ez, mert én nem tudok oly szelíden és simán eljárni, mint Melanchton. A mi Urunk Jézus Krisztus segítsen, hogy e munkálat oly sok és üdvös gyümölcsöt teremjen, mint amennyit tőle remélünk, s amelyeket folyton kérünk.”

Melanchton is azt hitte, hogy már szelídebben nem lehet erről a dologról írni, de azért még azután is folyton javítgatott rajta. Május 23-án aláírták az ágostai hitvallást: János szász választófejedelem; György brandenburgi őrgróf, Ernő lüneburgi herceg; Hesseni Fülöp; Farkas anhalti fejedelem; Nürnberg és Reutlingen városok. Melanchton még az aláírás megtörténte után sem nyugodott, most is javított, változtatott rajta. Nem is gondolt arra, hogy olyanok is lehetnek, kik ezen esetleg megütköznek.

Megjelent a Brassói Lapok Evangélikus IGEN című rovatában augusztus 30-án.