Pizsamaosztás – Forgács rovat

A focipálya sarkánál futottunk össze. Merre jár Erzsi néni? Szólítottam meg? Megyek az uramhoz a temetőbe. Válaszolta. Késő délután volt. A nap már lemenőben volt, s vörösre festette a felhőket. Ott mintha meghasadt volna az ég kupolája és valami átszivárgott, áttetszett volna abból a fényességből, ami azon túl van. Nem akartam kiigazítani Erzsi nénit, hogy így, ahogy mondta nem helyes. Nekünk keresztényeknek egy urunk van és az Jézus Krisztus. Ezért a hivatalos levelekben is, az „úr” szót kicsi ú – val írjuk. Magának férje, volt férje volt, nem ura. Akartam mondani, de aztán csak ennyit mondtam együttérzően: Jól teszi.  Nemsokára halottak napja, meg világítás, aztán rendbe akarom tenni a sírt. Igen. Bólogattam. Elnéztem a focipályán sivalkodó labdázó gyerekeket és fiatalokat. Sokszor csak a sírokat akarjuk rendbe tenni. Az életünket nem. Világítani készülünk, de nem kell a Világ Világossága, vagy az örök világosság. Viszem a kisunokámat is, hogy szokja, hogy eljöjjön a temetőbe, a tatához. Igen, az nagyon fontos. Mi a neved picilány? Kérdeztem és leguggoltam a hétéves forma kislányhoz. Kitti. Mosolygott rám. Szép neved van. Nem kéne már otthon lenned és várni, hogy anyuka kiossza a pizsamákat? Felkacagott. Nem. Nálunk nem ossza anya a pizsamákat. Elmosolyodtam és visszafordítottam tekintetemet a focipályára. Tudod, amikor én gyerek voltam egy ehhez hasonló focipálya mellett laktam. Amikor kimentünk nyaranta játszani, azt hittük a napnak sohasem lesz vége. Azt hittük hogy a végtelenségig a pályán játszhatunk, hogy a nap sohasem fog lemenni. Csodálatos érzés volt így kimenni a pályára és elhinni, hogy miénk a tér, miénk a pálya, mi vagyunk a menők. Aztán esteledett. Hamarabb, mint gondoltuk, vagy számítottunk rá. És akkor lassacskán megjelentek a szülők, nagyszülők és sorra szólították a gyerekeiket. Ilyenkor mi nagyobbak csúfolódva kergettük le a nagy pályáról a kisebbeket, hogy tünés haza, mert anyuka már osztogatja a pizsamákat, gyerünk, le a pályáról! És volt pizsamaosztás? Volt, ahol volt. Csíkos pizsamád volt? Volt olyan is. Az klassz. Felegyenesedtem. Tudja, Erzsi néni a halál és elmúlás olyan, mint a pizsamaosztás. Ezt most elmondhatom itt az utcán beszélgetve, mert ugyebár a temetési beszédben csak nem fogalmazok így. A pályán ott vagyunk mind. Nagyok, kicsik, fiatalok, idősebbek, ki játszik, ki csak kibicel és a padról, árokpartról ordítozik, hogy hogy kellett volna berúgni a gólt. Szóval sok félék vagyunk. De legyünk bár különbözőek, ugyanaz alatt az ég alatt játszunk, vagy éppen csak szemléljük a játékot, és az alkony egyformán érint bennünket. Aztán szólítanak és osztják a mennyei pizsamákat.  Az pedig a fehér ruha. A bűnbocsánat, üdvösség ruhája. Papbácsi, szólított meg Kitti. És olyan nem volt, akit nem szólítottak, mert nem volt apukája, anyukája? De. Igen. Volt. Nagyon sok. Akit nem szólítottak haza. Azok nem kaptak pizsamát? Nem tudom. Volt pizsamájuk, saját, de nem olyan, amit az apjuktól, anyjuktól kaptak. Nem tudom milyen érzés volt abban aludni. Annyiban különböztünk azoktól, hogy mi meghallottuk a hívó szót. Válaszoltunk és engedelmeskedtünk. Tudtuk, hogy van egy apánk, anyánk és van otthonunk, ahová hazamehetünk. Nem csak játékosok voltunk, hanem gyermekek is, egy apának a gyermekei, tulajdonai valakinek, nem csak csatangoltunk, sodródtunk, hanem hazamentünk. Volt hova hazamenni. És jó volt otthon. Csak az kapott, aki szépen játszott és sok gólt rúgott? Nem drága. Te sok gólt rúgtál? Inkább kapufákat. Feleltem. De ott voltam a pályán. Nem érdekelte apámat soha, hány gólt rugtam. Hanem? A sérüléseim érdekelték, ha megrúgtak, vagy beleestem egy üvegbe és csúnyán megvágtam magam. Akkor bekötözött? Igen. És a lányok? Azok majd a mennyországban virágos pizsamát kapnak majd? Leguggoltam a picilányhoz. Igen. Azt hiszem virágosat fognak kapni. Az jó. Én szeretem a virágokat. És milyen virág lesz a pizsamámon a mennyben? Kérdezett tovább Kitti. Becsuktam a szemem. Gyöngyvirág, azt hiszem. Jaj, az jó, az a kedvenc virágom! Miért csuktad be a szemed? Tudsz Istennel beszélni? Inkább csak hallgatni Istenre. És szokott veled beszélni? Igen. És hallod is? Néha. Nem az Isten szájával van a baj, hanem a fülemmel. Felkacagott. Vicces vagy. Tudtad, hogy a gyöngyvirág mérgező? Nem. Tényleg az? Tényleg van benne méreg. Hogy lehet ilyen szép virág mérgező? Miért teremtett Isten ilyen szép virágot akkor, és mérget bele? Nekünk méreg. Embereknek. Lehet a virágnak szükséges az a vegyület, hogy életben maradjon, hogy biztosítsa az anyagcserét, hogy szép legyen, hogy tündököljön, hogy te meg én megcsodálhassuk. Tényleg? Talán, nem tudom. Pap vagyok, nem biológus. És a kígyó, amelyiknek mérge van? Mi van vele? Azt is Isten teremtette? Feltételezem. Miért? Hogy megvédje magát. Különben tudtad, hogy nagyon sok gyógyszernek kigyóméreg az alapja? Akkor nem is olyan rossz dolog? Nem egyértelműen rossz. A jó dolgokat is lehet rosszra használni. A teremtéskor az Édenkerten csak jóra lehetett felhasználni, mivel a rosszat nem ismerték. Nem akarta Isten, hogy az ember megismerje a rosszat. Együtt néztük a labdázókat a pályán. Hallod Kitti, te az előbb azt kérdezted tőlem, hogy a virágoknak, csúszómászóknak miért van mérgük? Nézd meg ezeket a gyerekeket. Például azokat ott. Mindjárt összeverekednek. És miért? Egy labda miatt. Tele van a szívük méreggel. Haraggal. Indulattal. Dühvel. Az is igaz, hogy nem mindegyikből lesz orvos, mérnök, ügyvéd, üzletember, némelyikből csavargó, vagy tolvaj, vagy gyilkos is lehet. De egyenlő esélyekkel indulhatnak, még ha nem is egyenlő háttérrel. Amikor hazamennek tévézhetnek, vagy tanulhatnak, olvashatnak. Ezt maguk választják. Az idejükkel és az eszükkel maguk gazdálkodnak. A döntést senki nem hozhatja meg helyettük. Az emberben is van méreg? Igen. Mikor? Amikor már a világra jövünk. Tényleg? Tényleg. Az én szívemben is? Igen, ott is. Akkor vigyáznom kellene. Igen. Vigyáznunk kell a szívünkre. De én sokat szoktam veszekedni a testvéreimmel. Meg a babáimmal is. Még a hajukat is megcibálom, amikor rossz teát főznek. Pedig csak játék igaz? Igaz. Horgasztotta le a fejét kitti. Ma este szépen beszélek velük. Megígérem papbácsi. Örülök, hogy találkoztunk Erzsi néni. Vasárnap akkor megemlékezünk Józsi bácsiról. Istenhozzádot intettem és tovább haladtam az alkony felé. A nap vöröslő kapunak látszott, ahogy a látóhatár alá bukott. Józsi bácsi vajon átment-e már az aranykapun, vagy még mindig a temetőben van? Kérdeztem gondolatban. Elnéztem a pályát. Boldogok voltak. Ott álltak a pályán és a nap utolsó sugarait élvezték. Sóhajtottam és megfordultam. Ideje haza mennem. Vajon ezeknek ki fogja elmondani, hogy az éjszaka a hajnal előtt a legsötétebb? Messziről hallottam Kitti kacagását.

Horváth Csaba (Kiskapus)