Vígasztaljátok népemet! – Ézs 40, 1-8 – Advent 3. vasárnapja

Ismét Ézsaiás prófétán keresztül szól mihozzánk az adventi üzenet. A próféta szócső, Isten eszköze, melyen keresztül szól a fogságban levő néphez, és most az igén keresztül hozzánk, ma élő gyülekezethez. Milyen magányos volna az emberiség, ha Isten nem szólna hozzánk, ha nem lenne párbeszéd vasárnapról vasárnapra, napról napra hétköznapi igeolvasások alkalmával, est imádságainkban Isten és miközöttünk! Elviselhetetlen lenne a magányunk, vígasztalanok lennénk.

Vígasztaljátok, vígasztaljátok népemet. Hangzik az igéből. A fogság, amelyben Izráel népe van Isten büntetése, ezzel bűntette az engedetlen, makacs, keményszívű népet egykoron, s a fogvatartók, az elnyomók kényszermunkával, építkezéssel sanyargatták őket. A foglyok bizonyára keserű szívvel gondoltak Isten szabadítására, amiket tett a múltban, bizonyára sokat emlegették ezeket a régmúlt eseményeket, csodákat. De a múlttal való foglalkozás nem teszi elviselhetőbbé a jelent. A generációk váltották egymást a fogságban is és itt ebben az igeversben Isten egy új jövőt ígér az ő népének ennek az új generációnak. Elhangzik ebben a próféciában az ígéret, hogy véget vet Isten a rabságnak, a kiszolgáltatott helyzetnek és reményteljesebb jövőt hoz. Ebbe az új jövőbe kell belekapaszkodnia Izráel népének, nem a múlt tapasztalataiba. Most el kell engednie a múltat, hogy megragadhassa a jelent s a jövőt. Isten valami újat akar kezdeni népével, olyat, ami eddig még nem volt. A reménytelenség helyett a remény szólal meg a próféciában.

Vígasztalással indul a megszólítás. Nem a megfélemlítés hangján, a feltételhez kötött életmód változtatással. A népnek vígasztalásra, vígasztalóra van szüksége. Olyan kevés az, akitől egy jó szót kapunk, olyan kevés a bátorító, dícsérő szó ebben a mai világban. Isten hozzánk szóló igéje ma vígasztalni akar. Isten megszólít bennünket, megszólította a prófétát, de szolgálatra küld el bennünket, a vígasztalás feladatával. Hogy azt, amit meghallunk, azt a bizonyságtevést, azt az üzenetet, amit ma tőle hallunk továbbadjuk másoknak, azoknak, akik nincsenek itt, nem tudtak, vagy nem akartak eljönni. Az üzenetet tovább kell adni. Nemcsak minket vígasztal az ige, hanem mi is vígasztalókká kell válnunk. A vígasztalás nemcsak szavakkal történő megnyugtatás. Hiszen sokan gondolhatnánk szavakkal, ígérettekkel tele a padlás, vagy azt, hogy beszélni a legkönnyebb. A vígasztalás sokkal többet jelent, jelenti a tetteket is, olyan cselekedeteket, amikkel egy rossz élethelyzetet megváltoztatunk, jobbá teszünk. Vígasztalok akkor, amikor nem megyek el közönyösen a másik gondja-baja mellett, mert sokan vannak, akik legyintenek,- mindenkinek van elég baja, nem kell nekem a másé is! Nemcsak a szívhezszóló kedves beszéd tud vígasztalni, hanem a szív mellet az értelemhez is kell szólni. Az ószövetségi gondolkodásban a szív a gondolkodás központja is. Hiszen a szív gondolatairól beszél az írás. A népet bátorítani kell, hogy lábra álljon, hogy cselekedni tudjon, hogy összeszedje magát.  A felszínes beszéd a demagógia, az üres fecsegés, amivel tele van a világ nem állít senkit lábra. Legfeljebb ideig-óráig eltereli gondolatainkat a hétköznapi gondokról s egy meseszép jövőt hitet el velünk, de néhány óra, vagy nap után minden olyan lesz, mint régen.

Letelt a rabság, egy új korszak közeleg. A nép letöltötte büntetése idejét, s bűneit Isten többé már nem tartja számon.  Ennek a kornak a neve a messiási kor. Az az idő, amikor Jézus meglátogat bennünket, hogy együtt menjünk vele.

Egy hang kiált. Nem Isten szól, sem a próféta, hanem egy hírnök, egy mennyei hang. Az új korszak eljövetelét angyal, hírnök adja tudtul. Jézus születésénél is angyalok szólták az örömhírt, ők voltak azok, akik előkészítették az utat. Itt is a nép hazatérését is egy hírnök készíti elő. De aki cselekszik, az Isten maga. Miközben kiszabadítja népét, kijelenti hatalmát minden népnek, minden embernek. Babilon utcáin körmeneteken hordozták az istenszobrokat, a bálványokat, ezzel szemben Izráel Istene  utat építtet magának s ezen vezeti haza népét. A múlt alkalommal beszéltünk az útról, hogy mi mindent jelent, nemcsak közlekedési alkalmatosság, hanem életvitel, gondolkodásmód. Jézus mondja: Én vagyok az út az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához, csak én általam. A bűnökből való szabadulás útja csak Jézus Krisztusok keresztül lehet.

Ő az, akire utal az 5-ik vers: Mert megjelent az Úr dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt. Megjelent a világ üdvözítője, a megváltó, eljött közénk. A megjelenő dicsőséget, világosságot nem lehet elrejteni, meg nem történtnek nyilvánítani, vagy letagadni. Miért, mert az Úr maga mondja ezt. Nem a próféta magánvéleménye, vagy valamiféle megérzése, hanem maga az Úr mondja. Az ígéret beteljesedett. Általa, vele egy jobb szebb jövő felé tekinthetünk és kell tekintenünk, másképp látjuk a világot, a gondokat, a szomorúságokat, a nincstelenséget, és azt a sok mindent aminek a rabságában élünk. Az örök élet reménysége már egy egészen más jövőképet jelent számunkra. Egy felbecsülhetetlen többlet a hitetlenekkel szemben. Isten távlatokban gondolkodik, hosszú távra van terve velünk. Erre készülünk ebben az adventi időszakban is. Várakozunk erre a világosságra, a megjelenő fényre. Várakozunk. Micsoda többlet-öröm! A világ már oly sok mindenről lemondott, már szinte semmiben nem tud hinni és reménykedni. Az advent ezt erősíti meg bennünk. Várni azt jelenti igent mondani a jövőre. Várni azt jelenti, hogy életemnek van egy célja. Van kiben reménykednem, van kire számítanom.Várni azt jelenti, hogy Istenre hagyatkozom. Várni az Urat jelenti, hogy az ő szavára hagyatkozni. Borzalmas dolog semmire sem várni. Ahol nincs várakozás, ott üresség van, sötétség, reménytelenség, tanácstalanság, alkoholizmus, kilátástalanság van.

Istenünk beszéde örökre megmarad. A most meghallott ige, Istennek szóban kijelentett ígérete nem válik érvénytelenné, nem mondhatjuk azt, hogy ez a régi prófécia akkor ott Izráelnek, a régi zsidóknak talán jelentett valamit, de ránk nem érvényes.Van-e most meghallott igénk? Vajon meghallja-e a nép az Igét? Ézsaiás próféta nem tette fel ezt a kérdést, nem tett közvéleménykutatást, hogy van-e igény Isten beszédére vagy sem, hanem engedelmeskedett a hangnak, a küldött hangjának, aki közölte vele feladatát, megbízatását. Kiálts! Mondta a hang. De mit? Kérdezte  a próféta. Hirdesd azt, hogy azoknak hatalma, akik Izráel népét fogságban tartották olyan mulandó, mint a fű és a virág, ha ráfúj az Úr szele. Hirdesd a szabadulást. Hirdesd azt, hogy amire jövőt lehet építeni az Isten ígérete, beszéde, ami megáll örökké. Nem lehet fecsegésre, hamis ígérgétésre építeni. Tudunk-e mi ilyen lelkülettel engedelmeskedni Isten igéjének? Rá tudunk-e hagyatkozni Isten beszédére? Vagy meghallgatjuk, tudomásul vesszük, aztán minden megy tovább? Nem változik semmi a mi magatartásunkban, hozzáállásunkban. Ha meghalljuk az igét, akkor döntöttünk mellette. Akkor elfogadtuk annak örökké érvényes voltát, hatalmát és erejét, hogy képes életünket megváltoztatni. Nála tudakozódom, nem kell a horoszkópok, és jósok tanácsát kikérnem, amikor Isten válaszol nekem. Amikor van kitől tudakazódnom.

Mert megjelenik az Úr dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt. Megjelenik a fény ebben a sötét világban. Ahol úgy tűnik a sötétség gyarapodik. Látni fogja minden ember. Tájékozódási pont lesz. Utat mutat, ahogy az autó reflektora a sötét éjszakában. Az Úr világossága szerint fog vezetni. Erre várunk. Adjon nekünk továbbra is boldog várakozást, hogy az Ő világossága, dicsősége eloszlassa a körülöttünk levő sötétséget.

Ámen.

Horváth Csaba